, (men-t-ség) fn. tt. mentség-ět, harm. szr. ~e. 1) Azon okok öszvesége, melyeknél fogva valaki magát, vagy mást, bizonyos vád ellen igazolni, valamely gyanutól kitisztítani törekszik. Alapos, alaptalan mentség. Kielégitő, meggyőző, vádat elhárító mentség. Mit hozasz föl mentségedül? Nem sok mentség kell az igazsághoz. (Km.). Képes-kifejezéssel: fagyos mentség, mely a vádlott iránt meleg részvétet nem gerjeszt; kopasz mentség, melynek nincsen fogódzója; ellentéte: hajas mentség, midőn a mentegetődzőnek van mibe kapaszkodnia; él e kifejezéssel Vajda Sámuel I. K. 620. l. 2) Állapot, melyben valaki veszélyen, bajon kivül érzi magát, menedék. Mentséget keresni az üldözők ellen. Nincs mentség, bizonyos a halál.