, (mél-t-ó) mn. tt. méltó-t. Eredetileg igenév, az elavult mélt törzsöktől. V. ö. MÉLT. 1) Felható ragu viszonynévvel am. valamire érdemes, és pedig erkölcsi magaviseleténél fogva. Tiszteletre méltó férfiu. Jutalomra, dicséretre, előléptetésre méltó vitézek. Feddésre, büntetésre méltó. Szeretetre méltó gyermekek. 2) Erkölcsi tekintetben valakihez illő. Ez rangodhoz, állásodhoz méltó cselekedet volt. Hozzád méltó emberek társaságát keresd. 3) Határtalan módu viszonyigével am. érdemes, megérdemli. Méltó hallani őt, mily szépen szónokol. A ritkaságok gyűjteményét megnézni valóban méltó. Erről szólani sem méltó. A vén eb ugatására méltó kitekinteni. (Km.). A Nádor-codexben annyi is mint kegyes, kegyelmes: "Hogy az úristen legyen méltó (dignetur) a te szarándékoddal es irgalmasságot tenni. Hogy a méltó szóban alapfogalom az erkölcsi emelkedés, l. MÉLT. Ugyan ily fogalmi rokonság szerént a hellenben αγω am. vezetem, vezérlem; érdemesnek tartom, és αξιος, érdemes, méltó.