, (mél-t) elavult áth. melyből méltó, mélta, méltán, méltalom, méltat stb. származnak. Törzsöke mél v. mel, melyből t képzővel lett mél-t, mint a til, öl, kel, köl, vál (ik), al (ik) gyökökből til-t, ölt, kel-t, köl-t, vál-t, al-t (olt). Mi a mél törcsök eredeti jelentését illeti, legvalószinübb, hogy ugyanaz emel igével; ugyanis ha a mél származékait öszvehasonlitjuk, az tünik ki, hogy alapfogalom bennök emelkedés, mi szerént mél v. mel am. valamire emelkedik, mélt pedig am. valamire emel. De ezen alakban mint ige elavult, s helyette a kettős cselekvést vagy miveltetést jelentő méltat jött divatba, igy keletkeztek a járt v. járat helyett jár-tat; ült v. ület h. ültet; bukt v. bukat helyett buktat; nyugt v. nyugat h. nyugtat stb. E szerént mélt eredetileg átható ige, s am. valakit emelkedett állapotra, különösen erkölcsi fokra juttat, tiszteletre emel; de a belőle származott igenév méltó önhatólag használtatik, pl. tiszteletre méltó hazafi, aki megérdemli, hogy tiszteletre emeltessék. V. ö. MÉLTÓ. Az igenevek értelmének ilyetén átalakulása nyelvünkben igen divatos, mint iróasztal nem olyan asztalt jelent, mely ír, hanem melyen írnak; szántóföld, oly föld, melyet szántanak, nem pedig, mely szánt; ilyenek: szakasztókosár, váltópénz, kaszálórét, vetőmag stb. Ezen igéhez alhangu képzők és ragok járulnak, de tudjuk, hogy az éles önhangzók, ú. m. i, í, é s ë mellett ez sokszor megtörténik nyelvünkben, mint az é-re nézve a czéda, léha, dézsa, béka, véka, méla, tézsla, dévaj, séta, s több ily szók bizonyítják. Arra is van elég példa, hogy némely törzs néha magas, néha mély ragokat és képzőket vonz magához, pl. lik, likat, likas, likaszt és lék, léket, lékez; csiszol és csiszel; csattan és csetten: ébred és a székelyeknél: ibrad; csira, csirát, csiráz, és Szabó Dávid-nál: csire, csirét, csiréz; derék (mn.), derekat és deréket stb.