, (mell-ő-el vagy mell-é-el), helymutató névutó, mely megfelel e kérdésre: honnan? Személyragokkal: mellőlem, mellőled, mellőle, mellőlünk, mellőletěk, mellőlök. A viszonynevet alanyesetben hagyja, s am. azon oldalról vagy tájról, vagy helyről, mely bizonyos testnek vagy térnek szélén, vagy mentében létezik. Duna mellől Tisza mellé menni. Menj onnan a fal mellől. Fölkelni az asztal mellől. Jászol mellől kikötni a lovakat. Szélesb ért. am. akármily iránytól távolodva, valamit odahagyva, valahonnan elválva. A kazal mellől elkergetni a borjukat. A kerek asztal mellől elrakni a székeket. A kocsislovak mellől ménes mellé rendelni a lovászt. Egyik párt mellől a másikhoz állani. Ilyen szerkezettel: háznak mellőle, viznek mellőle, csak csinyján, s egyedül költői eléadásban lehet élni. Mi e szó elemzését illeti, úgy látszik, hogy az vagy mell-é-el-ből húzatott össze, vagy hogy törzsöke az elavult mellő vagy mellű, melyhez el képző járulva lett mellőel, öszvehuzva mellől; mint szintén a távolodást jelentő el képző látszik rejleni a megöl, közől, belől, felől stb. névutókban. V. ö. MELL, (2), elvont törzsök.