, (lus-t-a) mn. tt. lustát. Lomha, dologtalan. Mondjuk általán emberről, és más állatokról, kivált melyek munkára használtatnak, midőn elhagyják magukat, tunyák, s a munka alatt hamar lankadnak, elfáradnak. Lusta lónak korbács az abrakja. (Km.). E szóban alapfogalom a testnek, és müködő erőnek lankatag állapota, s rokon közelebbről lusnya, továbbá lomha, lajha, lankad, lassu, a persában lus, a latinban némileg lassus, a finnben lessu, letto, laiska stb. szókkal. Képzésre hasonló a serte, perte, körte, kósta nevekhez, melyek gyökei ser, per, kör, kós, (kósz, honnan kósza, kószál), melyekből lett serd, perd, körd, kósd, mind elavult ige, azután, serdő, perdő, kördő, kósdó, serde, perde, körde, kósda, végre serte, perte (sürögő, forgó, seregő, peregő) mint Debreczen vidékén mondják, túl a Dunán setre v. sedre; körte, kósta (csavargó) honnan a Pápa vidéki kósternyál. Így alakult a lus gyökből lusd, lusdó, lusda, lusta.