, (lö-öz-ér) fn. tt. lőzér-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. Sándor J. szerént am. trágár beszédü, kicsapongó, korlátlan nyelvü ember. Szabó Dávid szerént: lődörgő, lézzegő, csélcsap. Ha e szóban alapfogalmul veszszük a kicsapongást, úgy azon szókkal áll hang- és fogalmi rokonságban, melyek különösen rendetlen mozgást, ide-oda csapongást jelentenek, milyenek: löbög, lőding, lődör, lődörög; ugyanez az értelme lőzér szónak, mint imént láttuk, Szabó D. szerént is. Ennél fogva gyöke: lö, melyből öz képzővel lett lö öz, lőz, mint fű-ből fűz, nyu-ból nyúz; azután ér névképzővel lőzér, mint fűz füzér, nyúz nyúzár, csisz csiszár, vez vezér; ugyanabból származik lődör is, mely mind hangban, mind értelemben rokon lőzér szóval. Egyébiránt némely gúnyos szók osztályába tartozik, milyenek: csuhér, trágár, döhér, nyüzgér, ledér, folyár, kontár.