, (lö-k) áth. m. lök-tem, ~tél, ~ött. Általán, valamely szilárd testet neki lódított eszközzel, vagy valamely taggal megtaszít, magától távolít. Alapfogalom benne a távolító sebes mozdítás, s rokon a lő igéhez. Különösen. 1) Valamely szuró eszközt taszít egy más testbe. Valakinek szivébe lökni a tőrt, kardot. Késsel kilökni a szemet. A dárdát a futó ellenség hátába lökni. A szilaj tinó meglöki szarvával a bérest. Ez értelemben rokon vele a szúrást jelentő mintegy megfordított öklel, és az ök elébe b tétetvén bök. 2) Valamit neki feszített, és neki taszított erővel elvet magától. Ököllel, könyökkel ellökni valakit. Kupjátékban kilökni a tekegolyót. A vetődárdát az ellenség után lökni. A balmot ököllel magasra lökni. Könyökkel kilökni az ablakot, am. kitörni. A finnben lykkään am. lökök; s talán nem hibázunk, ha a görög πλησσω, πληγη, német sehlagen stb. szókat is ide sorozzuk.
Használtatik önhatólag is tárgyesetes név nélkül, mely esetben am. a fennemlített cselekvést gyakorolja, vagy véghez viszi. A kupjátékban legelőször a nyertes szokott lökni.