, (lóg-ó) mn. és fn. tt. lógó-t. Általán, ami bizonyos tartalékpontról aláfelé nehezkedve inog, vagy általában ingatag állapotban van. Lógó rongyok. Magas székről lógó lábak. Lóg a vitorlafa. Lógóra ereszteni a kantárszárt. Különösen mint fn. mellékrúd a kocsi vagy lovas szekér oldalán, melyhez a harmadik vagy negyedik lovat fogják, midőn egy széltében két lónál többet fognak be. Lógóra fogni a csikót. Lógónak mondják, mert rendesen kötelen vagy lánczon szokott lógni, és mozogni. Átv. ért. lógóban lenni, am. henyélni, semmit sem csinálni; legfölebb csak úgy könnyeden, mellékesen tenni valamit, mint a lógóra fogott csikó, melyet nem igen szorít a kocsis, hogy meg ne rontsa. V. ö. LÓGÓS.