, fn. tt. lobot, néha a b-t megkettőztetve: lobbot. Már hajdan is önálló főnév is volt, s jelentett sebes mozgást, hányakodást, mint a még ma is divatban levő sebbel lobbal mutatja, mert nagy sebbel lobbal jönni menni, am. igen sietve; lobot v. lobbot vetett, azaz lángra gyúladt. Tehát ujabb korban feltámasztva helyesen nevezték el a lángot lobnak, mivel kiváltkép csapkodó lángról szoktak mondani, hogy lobog, mint az imént is, lobot vetett. Innen, átv. ért. gyógytani nyelven am. gyuladás, azaz a test valamely részének kóros tüzessége, mely vörös színben szokott mutatkozni, pl. szemlob, agylob, toroklob, tüdőlob, béllob. Az arabban lahaba, am. inflammavit, accendit, arsit stb. innen a héber lahab, flamma et quidem purior sine flamma, és lehabbáh, öszvehúzva: labbáh szintén am. flamma (Eichorn és Wiener szótára). Igen közel áll hozzá a német Lohe is (Heyse szerént: die lebhafte Flamme eines Feuers); régi német nyelven: louga, louc, louch; angolul a magyarhoz még közelebb: lowe; szintén e családba tartozik a német lodern is; melyekről bajos volna állítani, hogy akár a magyar vette a német családtól, akár ez a magyartól. A nyelvszellem itt is, mint sok másban, bár különböző törzseknél, rokon fogalmakból indult ki, amennyiben a lebegés, lobogásban (valamint általán az l hangban) mozgás rejlik; "lodern, eigentlich sieh schnell oder leicht hin und her bewegen" azt mondja Adelung. ,Lob szóval mint gyökkel azonos lób gyök is. l. ezt és V. ö. LÁNG.