, (li-b-a) fn. tt. libát. Képzésre és alakra leghasonlóbb hozzá a hiba, melynek gyöke hi, ebből lett az igeneves hi-ó, hi-ú, s innen hi-u-a, hi-v-a, hi-b-a; így a csi hangutánzóból képződött csi-ü, csi-v, csi-b, csi-b-e. Így fejlődtek ki: gebe, göbe, görbe s több mások. A liba szónak li gyökében mind a hangot jelentő li, mind a fürge mozgást kifejező li egész épségében megvan. Tájdivatosan, túl a Dunán: zsiba, melynek zsi gyöke szintén jelent a) hangot a zsibong, zsibongás, zsibvásár, zsivaj, zsibaj származékokban, b) részént repülő, részént folyó mozgást a zsizsik, zsilip szókban. Jelenti kizárólag a lúd nevü madárnak 1) fiát, 2) fiatal ludat. Kis liba, sütni való liba.
"Szép állat a liba, magát megmossa,
Tollait orrával felborzogatja."
Népd.
Átv. ért. (inkább a németet utánozva) jelent butácskát, különösen nőszemélyt. Innen: liba természet, liba szelidség, am. butaság, gyávaság, együgyüség.