, fn. tt. leventét. Régi magyar szó, máskép: leventa. Zrinyinél ismételve előfordul. A magyar történetirók feleselnek róla, ha vajjon kopasz Lászlónak volt-e Levente nevü fia, vagy a ,levente szó mint jelző a vitéz Bélát illeti, ki a pomeráni hősön diadalmaskodott. A régiek nyomán, (pl. Zrinyinél) annyit tudunk e szóról, hogy hőst jelentett, mint ma is:
"Harczra hítt a hon veszélye,
Síkra szállott a levente."
Tárkányi Béla.
Mi elemzését illeti, alakja magyaros, minthogy több rokon formáju szókkal bir nyelvünk, milyenek: cseprente, szeprente, csemete, csimota, bangita, vělěszta, geleszta, Döbrente, Szalonta, stb. Ha a levente v. leventa szóban alapfogalomul veszszük a sebes, könnyü mozgást, forgolódást, mi csakugyan a bajvivónak mellőzhetetlen kelléke: akkor okszerüleg állíthatjuk, hogy gyöke a lebegő mozgást jelentő leb v. lev, melyből származott leveng, levend ige, innen levengő, levendő, levenge, levende, levente. Így fejlődött ki a cseprente is, mert cseprente am. sarjadzó cseperedő bokor, tehát törzse cseper, ebből lett csepereng, cseperend, cseprend, cseprendő, cseprende, cseprente. Így lett a bób gyökből bóbad, bóbadó, bóbada, kicsinyezve bóbida, bóbita, azaz bóbosodó fejkötő; a csim (surculus) gyökből csimod, csimodó, csimoda, csimota, így: csem, csemed, csemedő, csemede, csemete stb. A török nyelvben levend Hindoglu szerént am. volontair.