, (lev-eg-ő v. le-v-eg-ő) fn. tt. levegő-t. Eredetileg melléknév, s mondható minden testről, mely leveg, vagy lebeg. Szokott népszerü ért. azon legátlátszóbb, legfinomabb, legrugalmasb erejü, s folyó test, melyet nem láthatni ugyan, de érezhetni, mely az egész földet körülfolyja, más testekben minden üreget betölt, s az állatok és növények éltetésére mulaszthatatlanul szükséges. Levegőt színi, am. lélekzeni. Fris, rosz, nehéz, büdös, dögletes levegő. Szabad levegőn járni, am. mindenütt nagy távolságra egyedül a levegőtől vétetni körül. A hang a levegő mozgatása, rázkodtatása által támad. A levegő sulyát, nyomását, sürüségét meghatározni. Bizonyos zárt térből kihúzni a levegőt. Egészség kedveért levegőt változtatni, annyi mint más vidékre, tájra menni. Átv. ért. levegőben hadarászni, am. üres helyen, semmi ellen. Levegőbe beszélni, am. hiába, senkinek. Várakat építeni a levegőben, magát képzelt reményekkel ámítani, kecsegtetni. A levegőt is elzárná előlem, am. mindent megtagadna. A vegyészek a levegőnek (ha ugyan ezek is levegőkül tekintethetnek) több nemeit különböztetik meg, milyenek: éleny (aär oxygenius), köneny, (aär hydrogenius), szeneny (aär carbonicus), legeny (aär azoticus). Újabb időben lég-nek is hivatik, mely összehúzva látszik lenni lev-eg igéből vagy levegő ég összetett főnévből.