, (kasz-a v. ka-sz-a) fn. tt. kaszát. Gyöke: kasz vagy a hajlást, görbedést jelentő ka gyökelemből eredett, mely megvan a kacs, kacsos, kasziba, kacsiba, kaczor, kajcs, kajcsos, kajsza, kajmó stb. szókban, s ekkor jelent hosszukás, kevessé görbére hajlott pengéjü valamit, s az egész szó különösen vaseszközt, melylyel a földmivesek szénát, füvet vágnak, a timárok, tobakok, szücsök bőrt faragnak, s ezt máskép: kaczá-nak is nevezik; vagy pedig rokon a hangutánzó has gyökkel, (,hasít szóban); továbbá a szanszkrit: kasz, magyar kés, török kesz-mek, hellen κεαζω, héber stb. szókkal, melyek szintén hasitást, metszést, vágást jelentenek, s e szerént kasza am. kaszó azaz metsző, vágó eszköz. Szláv nyelven: kosza. Kaszát fenni, élesíteni. Kaszát belevágni a fűbe. Más rétjébe vágni a kaszát. (Km.) Más nyelébe ütni a kaszát. (Km.). Farkas kaszára vetni. (Km.). Oly egyenes a beszéde, mint a kasza. (Km.). Kasza-kapa kerülő. Egy kaszaalja rét, melyet egy nap egy kaszás levág. Kaszát vet, néhutt am. gáncsot (kancsut) vet.