, fn. tt. küllő.t. 1) Így neveztetnek azon sugárfák a kerékben, melyek a kerékagyból kinyúlván, a tatpfákat öszvetartják. Gyöke kül, honnan igazán kül-ő, t. i. mintegy külfelé nyomuló. Ebben valaminek küllő közepe, máskép: kellő közepe, a kör ker szótól származik: körlő közepe, am. a köréhez hasonló központja. 2) A harkályok, vagyis favágó madarak neméhez tartozó madárfaj, sárgazöld szinü tollakkal.
Ez is valószinüleg külő, vagyis megfordítva (valamint külü szó is) am. lükő, lökő, minthogy a fákat csőrével lökdösi, vagdalja, hogy a kérgeik alatt rejtező férgek bábjait kiszedhesse. Ennél fogva, mint érintők, azonos a törő eszközt jelentő külü szóval. V. ö. KÜLÜ.