, (kút-fő) ösz. fn. Szoros ért. azon nyilás, rés vagy repedés a földön vagy sziklán, melyből a víz kifakad. A magyarban t. i. a fő, midőn vizekre vonatkozik, jelenti azok eredetét, a tő pedig más vízbe szakadásukat, pl. Szalafő, Tapolczafő, Marczaltő, Zsitvatő stb. A legnagyobb folyónak is kicsin a kútfeje. (Km.). V. ö. FŐ. Átv. ért. amiből valami ered, származik. A mértékletlenség sok gonosznak kútfeje. Isten a kegyelemnek és jóságnak kútfeje.
"Gyászemlékü vidék, mi sok inség kútfeje lettél."
Kisfaludy K.