, fn. tt. kurucz-ot, harm. szr. ~a v. ~cza. A latin crucius, cruciatus (miles) után alakúlt szó, mely valószinüleg egykoru a keresztes háborúk kezdetével, s jelentett vitézt, ki kereszttel jelölve a szentföldre ment csatázni. Ilyen czélból keletkeztek Dózsa György kuruczai is, kik utóbb a nemesség és papság ellen forditák fegyvereiket. Egyébiránt e szó országos és maradandó jelentését 1-ső Leopold uralkodása alatt kapta, midőn a Tököli vezérlete alatt fölzendült magyarok magukat kuruczoknak, az ellenpártiakat pedig német bajtársaikkal együtt labanczok-nak nevezték el. Ugyan e név alatt harczoltak 2-dik Rákóczy Ferencz idejében is. Innen kurucz annyit tesz, mint ellenzéki párton levő, elégedetlen s követeléseit fegyveres erővel sürgető, a király ellen felkelő vitéz. Átv. ért. kurucz ember, ki jogainak védelmében körömszakadtáig szilárd, makacs, szigorú, kemény. Mondják kivált ily tulajdonságu vén emberről, kinek szilárd jelleme szintén megkövült, s ellenzéki természetével nem hagyott alább. Vén kurucz.