, fn. tt. köz-t, tb. ~ök, harm. szr. ~e. kicsinyezője: közöcske. 1) Bizonyos határok, korlátok által öszveszorított hely, térség. Utczaféle szük köz, kis köz, (midőn rokona közelebbről a német Gasse, héber utcza); lábak köze. Közbevenni. Közbenjáró. "Mend ő szenti és önöttei közikön" (mind ő szenti és önöttei [boldogultja] közükön [között]. Régi halotti könyörgés). Különösen így neveztetnek folyók által bekerített nagyobb térségek, mint: Bodrogköz, Csalóköz, Szamosköz, Muraköz, Rábaköz, Körösköz. Hasonlóan: Tóköz a tavaktól, Sárköz a sártól, Szigetköz a szigetektől, melyek között feküsznek. Ide tartozik a régi Etelköz (régies irással: Atelkuzu), azaz Italköz, Vízköz. 2) Innen átv. ért. erkölcsi korlát, mely bizonyos embereket elválaszt egymástól. Az urat a rabszolgától nagy köz választja el. 3) Időre alkalmazva jelent bizonyos időszakaszt, mely esetben csak a ban ben raggal használtatik rendesen, s am. azon időnek lefolyta alatt, pl. napközben, esztendőközben. Hasonlóan ily raggal és öszvetételben divatozik oly dolgokról szólva, melyeket tenni szoktunk, s am. azoknak folytában, vagyis azon idő alatt, mig valamit cselekszünk, pl. Irás-, olvasás-, tanulásközben háborgatni valakit. Sétálás-, lovaglás-, kocsizásközben. Evésközben tréfálni. 4) Átv. ért. semmi közöm hozzá, am. ezen dolog egészen érdekemen kivül fekszik, tehát öszvefüggésben nincs velem. Semmi közöm az ily emberrel, azaz öszveköttetésben nem vagyok vele, reám vagy hozzám nem tartozik. "Azok semi (semmi) közöket nem mondják a fegyverszerszámhoz." 1560-ki levél. (Szalay Á. 400 levélgyüjt.) Eredete nyomozásáról l. KÖZ, (1).