, (köt-szó) ösz. fn. Így neveztetnek a nyelvnek azon részei, melyekkel vagy egyes szók, vagy egész mondatok, különféle kölcsönös viszonyaikhoz képest, egymás mellé soroztatnak, s köztök mintegy öszvetartó kapcsot képeznek. Ilyenek a) A kapcsolók: és, s, is, meg, megint, még, mégis, ismég, ismét, pedig, megint. b) A feltételkötők: ha, hahogy, ha pedig, mintha stb. c) Az elválasztók, és pedig állítólag, mint: részént-részént, akárakár; tagadólag: semsem, sese, semnemsemnem, senem senem, nemisnemis; tiltólag: senesene. d) A gyűkötő: mindmind. e) A hasonlítkáskötők: mint úgy, mikéntakként stb. f) Az okkötők: mert, mivel, minthogy, azértmert stb. g) Az időkötők: mikor, míg, azonban, azalatt, miután stb. h) A helykötők: aholott, ahonnanonnan, ahováoda stb. i) A ráhagyók: bár, bárha, ámbár, habár, noha, jóllehet, ha is, ha úgy is, ha nem is. j) A zárkötők: tehát, többire, egyébként, végre, utoljára stb. k) A magyarázók: mint, úgymint, tudniillik, példaul, azaz stb. 1) A felfüggesztők: mihelytazonnal, mihelyesttüstént, miutánazután stb. m) A nagyítók: sőt, inkább, mennélinkább, annálinkább stb. n) A kérdéskötő: -e? pl. úgy-e? nem-e? (szokottabban: nemde?), ugyan úgy-e.