, (kap-ocs-ol-ék) fn. tt. kapcsolék-ot, harm. sz. ~a v. ~ja. Ami egybekapcsol valamit; továbbá amit valamihez függelékül, záradékul oda kapcsolnak. Az első értelemben különösen a mondat azon része, mely az alanyt és az állitmányt összeköti pl. e latin mondatban: homo est mortalis. az est létige, mely a magyar és több más nyelvekben pl. héberben, arabban stb. csak gondolatban van meg: az Isten legnagyobb; arabúl: alláhü ekberü (Deus [est] maximus); de az első és második személyben és a jelenen kivül a többi időben a magyar nyelv is kiirja pl. (én) halandó vagyok, (te) halandó vagy, (mi) halandók vagyunk, az ember mindig halandó volt; az arab a jelen többi személyében is elhagyja; pl. enná türabün ve remádűn (mink mivel por és hamu, elmaradt: vagyunk). Más igéknél mind az állitmány mind a kapcsolék magában az igében foglaltatik, pl. a madár repűl (avis volat); a honnan némely nyelvészek a kapcsolékot a mondat főrészének el nem ismerik. Azonban akár kimondassék, akár csak oda gondoltassék, a kapcsolék létezését tagadni épen nem lehet, mint az alanyét, ha ez is beleolvad az igébe, pl. ebben: gondolkodom (cogito), nem mondhatjuk, hogy az alany nem létezik.