, (kör-ös-ön-t-ű; l. itt alább), fn. tt. kössöntyű-t. Molnár A. és Páriz-Pápai két s-vel irják. Némely régieknél, pl. a Bécsi codexben: kösöntő. Prágainál köszöntyű, Szabó Elek szerént a székelyeknél: kösöntyü, de Szabó Dávidnál mind kössöntyű, mind köszöntyű. Molnár A. szerént am. nyakra való ékesség, nyakláncz, továbbá karkötő (monile, spinter, lunula; Armband, Halsband). Calepinusnál spinter, mely alatt ruhaékesitő kapocs, csat értetik; mások szerént ismét lunula, azaz félholdat képező csat, kapocs; Szabó D. szerént palástra, köpönyegre való öreg v. nagy kapocs. A Bécsi codexben nyaki ékesség (monile). Mind ezen értelmekből az tünik ki, hogy e szóban alapfogalom a körös alak. Mi e szó elemzését illeti: látni való, hogy utóbbi képzőjénél fogva azon szók sorába tartozik, melyek az igeneves ó ő ú ű előtt a t betűt meglágyítják, milyenek: pattantyú, billentyű, csörgetyű, förgetyű, csikoltyú stb. pattantó, billentő, csörgető, förgető, csikoltó helyett. Kössöntyű is am. kössöntő a kössönt törzsöktől. Alapfogalmánál fogva legvalószinübb, hogy gyöke kör, melyből lett körös, öszvevonva körs, mint pers, hars, hárs, társ, nyers stb. innen körsön, mint pers persen, harsan, fercsen; azután körsön-t, mint persent, fercsent stb. Az r átalakult s-vé, mint persely lett pessely, borsó bossó, borstörő bosstörő stb. E szerént eredetileg körsöntyű, am. nyakat vagy karokat körösitő, kerítő ékesség, mely nevezet utóbb más ily körded vagy félkörü ékszerekre is átvitetett. V. ö. KÖSSÜ, KÖSÖNY.