, (köny-ör) fn. tt. könyör-t, tb. ~ök, harm. szr. ~e. A kedélynek azon gyöngéd érzelme, mely mások esdekléseire vagy szenvedéseire meghajol, azok iránt részvéttel viseltetik, és azokat elhárítani vagy enyhíteni kivánja; s e szerént köny azonos a mély hangu kony vagy kuny gyökkel; különösebben könyörög és kunyorál származékok jelentésökben is egyeznek. E szó, mint különben elvont törzsök a fönt eléadott értelemben az újabb korban kapott önállásra. Fő származékai könyörög és könyörűl, melyekben alapfogalom ugyan az érzésnek, kedélynek meghajlása, megindulása: de az elsőben úgy tűnik föl, mint az érzésnek, kedélynek azon bánatos, legalább lenyomó kitörése, mely másokat részvétre indítani akar; az utóbbiban pedig, mint amely mások esdekléseire; szenvedéseire meghajol. Más elemzés szerént e szó köny főnévtől ered, s könyörögni am. könyüket hullatva kérni, esedezni, és könyörülni valakin am. nyomoruságán megindulva könyükre fakadni, és ennek következtében a szenvedő bajain segíteni, enyhíteni. Ily alkotásuak a szintén kedélyre vonatkozó keser, szomor, szigor, melyekből lett kesereg, szomorog, szigorog, mint könyör-ből könyörög stb. Végre könyör a k és ny átvetésével: nyökör, melyből nyökörög, azaz nyögörög am. nyögdécsel. Ezen értelem is rokonságban van azon fogalommal, melyet könyör fejez ki, sőt tréfásan a könyörgést nyökörgés-nek csúfolják is: mindazáltal az előbbi elemzések valószinűbbnek látszanak.