, (köny-ök) fn. tt. könyök-öt, harm. szr. ~e. 1) A karnak azon része, mely a felső és alsó kart öszveköti, s a karnak befelé hajtásakor leginkább kidudorodik. Könyökre támaszkodni. Valakit könyökkel megtaszítani.
"Leplembe burkolva könyökömre dőlök."
Berzsenyi.
2) Átv. ért. némely görbe testeknek azon része, melyen a hajlás kezdődik. Görbe ág könyöke. Vízpart könyöke, mely a vízbe beljebb nyomúl, s mintegy könyököt képez. 3) Valamely könyök alakú test, pl. a vaslemez kürtőknek azon része, mely L formára van készitve, hogy a kürtőnek fekirányos menetét a függőlegessel és viszont öszvekösse. (A mesterembereknél németül: Knie). Gyöke a görbét vagy kerekdedet jelentő köny, vastag hangon kony, melyből konya, konyúl stb. ered. Rokonok hozzá a gömbölyü cseppet jelentő köny, és a tekercsbe gömbölyített irományról nevezett könyv. Megegyezik vele a térdek hajlását, könyökét jelentő hellen; γον, latin genu, német Knie, szanszkrit dsná (görbít), honnét dsánu (Curtius aki γονíα [=szöglet] szóra is azt jegyzi meg, hogy vajjon nem a γóνυ származéka-e?). Az idézett szók térdet jelentenek, de a térd sem egyéb, mint a lábszár könyöke.