, (kön-t-ös v. köm-t-ös) fn. tt. köntös-t, tb. ~ök, harm. szr. ~e. 1) Szorosb ért. felső öltöny, mely köpeny gyanánt takarja a testet. Innen a közmondás: Jó a köntös, mind télben, mind nyáron. (Pallium aptum est ad omne anni tempus.) A köntöst lógva viselték, innen: köntös ujjába való kutya (canis meliteus.) Páriz Pápai. A köntös úri diszruha volt. Köntös tisztesség. (Km.). Köntös czifrázata, galléra. Hosszu köntös port csinál. (Km.). A szép köntöst inkább mocskolja a rosz erkölcs, mint a sár. (Km.). Beinná a Krisztus köntösét is, változattal: palástját. Rokon hozzá a görög szótárakban följegyzett χανδυς mint a perzsák s médoknál divatozott hosszu felöltő, tájszokásilag: kantus; törökül: kontos. Minthogy a köpeny-féle ruhának fő rendeltetése a testet beburkolni, innen látható, hogy a köntös gyöke a testre gömbölyödő burkot jelentő kön v. köm, melyből lett, köm-t elavult ige, s ebből kömt-ös v. könt-ös, mint pirit, piritos, magaszt, magasztos. 2) Szélesb ért. am. általán bármely öltöny, ruha. Sürü gazda, ritka köntös. Nem mind szegény, aki kopott köntösben jár. Sok szép asszony, s rongyos köntös mindenütt megakad. A köntös nem tesz pappá. (Km.).
"Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt."
Berzsenyi D.