, (tájdivatosan, sőt általánosabban könny és könyv is); fn. tt. köny-et, harm. szr. ~e v. ~je. 1) Így neveztetnek azon cseppek, melyek a szemekből ömlenek ki, midőn akár fájdalmas, akár örvendő érzelmek által a kedély nagyon megindúl és ellágyúl. Örömkönyeket hullatni. Könybe lábadt szemek. Könyekket áztatni az ágyat. Szeméből kigördült a köny. Letörölní a szenvedők könyeit. Utánad folynak könyeim, ki tőlem elszakadsz. (Dal).
"Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könyeim."
Kisfaludy S.
"Búban sírni jó,
Gyakran beszélőbb a köny, mint a szó."
A külföld rabja. (Vachott Sándortól).
2) Szélesb ért. apró cseppekben kifakadó nedv, pl. a fákon, s más növényeken, innen szokás mondani, hogy tavaszkor könyeznek a fák, a szőlőtőkék. Mondják állati testekről is, midőn kóros tulajdonságu nedv fakadoz belőlök. Könyek a sebből. Ez értelemben lágyabban: göny, honnan Molnár A. szerént: gönyettség am. pus, sanies, gönyettséges, saniosus, pure abesus. Minthogy a köny, mint folyadékcsepp gömbölyü, bizvást azon szókhoz számítható, melyekben a kön, köm, gön, göm gyök gömbölyüt jelent. A könyről azt mondja a magyar, hogy kigördül, lepereg, lehömpörög az arczon; továbbá a kedves könyeket gyöngyhöz hasonlítja, s mivelhogy változattal göny is mondatott, mindezek oda mutatnak, hogy a köny gömbölyüséget utánzó kiejtés. Egyébiránt nyomatékosabban: könny, ü minőséget jelentő képzővel pedig: könyű, mely már inkább csak egy ny-vel használtatik, s az ü-nek v-vé változtával könyv, mely kivált a régieknél gyakran eléfordul.