, (kön-eny) fn. tt. köneny-t, tb. ~ěk. A fémded elemek egyike, mely az állandó, azaz csepfolyóvá öszve nem sürithető gőzképü testek közé tartozik. Tiszta állapotában szintelen és szagtalan s legkönnyebb test a természetben, a légkörnél t. i. 14 1/2-szer könnyebb, minélfogva a könenynyel megtöltött balmok a légben gyorsan fölemelkednek. Leglényegesb sajátságainak egyike még a nagy gyulékonyság. Ha t. i. léggel vagy élenynyel lévén érintkezésben, valamely égő testtel közelítünk hozzá, azonnal lángra lobban, azaz tűztünemények között egyesűl az élenynyel, s a vegyülés szüleménye a víz. (Innen a görög-latin hydrogen neve). Lángra lobban a köneny, élenynyel lévén érintkezésben, egy berzszikra által, sőt némely testeknek, pl. az érenyszivacsnak pusztán jelenléte által is. (Innen némelyek gyulany-nak is hívják). Ha két térfogat köneny egy térfogat élenynyel öszvekeverve gyujtatik meg, iszonyú durranás támad, s ennélfogva ezen keverék durrlég-nek neveztetik. Köneny nevezetét nyerte a könnyü szó gyökétől, jóhangzás kedveért a könnyü szónak csak első 3 betüjéhez illesztetvén az elemek (any) eny végzete. V. ö. KÖNNYŰ. A köneny, égékeny lég (aër inflammabilis) nevezet alatt már a 16-ik században ismeretes volt. Cavendish 1781-ben megmutatta, hogy a köneny megégési szüleménye víz, hogy tehát a könenynek élenynyeli egyesüléséből víz képződik. Lavoisier pedig először bontotta el a vizet éleny és könenyre. (Török J. tanár).