v. ~ELMÜSÉG, (könny-elmüség) ösz. fn. Elmei tulajdonság, és szokás, melynél fogva valakiben az illető tárgyak állandó, erős benyomást nem tesznek, mert, mintegy resteli figyelmét hosszasan rájok függeszteni; ennél fogva határoz és cselekszik kellő meggondolás és fontolás nélkül, a tárgynak érdemét és fontosságát tekintetbe sem vevén.