, (kor-h-ol-ód-ik) belsz. m. korholód-tam, ~tál, ~ott. Egyik szilárd test a másikkal ellenkezőleg érintkezvén dörzsölődik, mit rendesen vastag erős hang, és kopás kísér. A hirtelen forduló szekér kereke az oldalhoz és lőcshöz korholódik. A fakó kerék, kivált a kövecses kemény uton elkorholódik. Átv. ért. mondják emberről, ki zsémbes természeténél vagy alapos oknál fogva gyakran korhol másokat. V. ö. KORHOL.