, (kolon-cz v. kol-on-cz) fn. tt. koloncz-ot. Fordítva: czolonk, vékony hangon: kölöncz, czölönk. Szoros ért. valamely testhez kötött, s arról fityegő darab fa, pl. tuskó, vagy vastagabbféle szeg, czövek. Kolonczot akasztanak a kútgém végére, hogy azt aláhúzza. Kolonczot kötnek a pusztai komondorok nyakára, hogy az ocsó nyulak után ne futhassanak. Nevét vagy tompán kongó zörgő hangjától vette, vagy kol (am. ide-oda mozog) gyöktől. Rokon vele a német Klunker, és Klotz is. Mivel pedig a kolonczok egyik neme buczkós, tuskós, innen jelent csomót, göcsöt, buczkót, bunkót is.