, fn. tt. koh-ot, harm. szr. ~a. Általán a kovács-, lakatosféle stb. mesterembereknél a tüzelő, v. tűzhely, v. tűzfészek, melyben égő szén között a vasat tüzesítik. Különösebben a bányákhoz tartozó épület, melyben az érczes ásványokat tűz által megtisztitják, s az elválasztott érczet tömegekké, rudakká képezik. Vaskoh, melyben a vasat kiégetik, és kikoholják.
"Fegyverein kovácsnak,
Izzadoz koha."
Vörösmarty.
Rokon vele a latin coquo, német kochen, Küche, finn koho stb. Akár a hőtől, hevitéstől, akár a hevített ércznek verésétől, koholásától vette nevét, mindkét esetben gyöke (Adelung szerént is) a hangutánzó ko. Tájdivatosan koha, kohó; ez utóbbi az irodalomban is el van fogadva. Ugyanez értelemben rokon vele a magyar gócz, koczik, kova, kotyvaszt, konog, kopog stb. S tőle származnak: kohol, kohnya (konyha), kovács (kohács).