, fn. tt. kolbász-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Széles ért. hurka, vagyis állatok belébe töltött tápszer, holmi öszvevagdalt húsokból, szalonnából stb., melyet sütve, főzve, vagy füstölve szokás használni. Húsos, májas, kásás, véres, halas, pohánkás kolbász. Vastag, vékony, hosszú, rövid kolbász. Kolbászt tölteni, füstölni. Szükebb és szokottabb ért. apróra vagdalt hússal, szalonnával, s bizonyos fűszerekkel töltött bél, melyet főképen sütve vagy füstölve éldelnek. Hentes kolbász, mely disznóhúsból készül. Foghajmás, czitromos kolbász. Marhahúsos kolbász. Ez értelemben különbözik a hurká-tól, melynek lényegét más tápszerek teszik. A kolbászról, mint a magyar nép kedves eledeléről, több közmondások divatoznak. Hosszú kolbász jó, s a kurta predikáczió. Kolbászszal hajigál a szalonnára. Jó dolog van ott, véres kolbász esik. Borral mosdik, kolbászszal törölközik. Kolbászszal fonják a sövényt, sódarral támogatják. (János pap országában. Eszményi ország) stb. Átv. ért. akármily test, melynek kolbászhoz hasonló alakja van, különösen az igen megvert, megostorozott bőrön fakadó hosszukás keményedés. Mi e szó eredetét illeti, gyöke kol legközelebb rokon a kal gyökkel, mely számos szavainkban kerekdedet, gömbölyűt vagy görbedőt jelent; a kolbász is Dunán túl több vidéken: kalbász (= kal-ab-ász?) V. ö. KAL. A törökben kül bászdï am. rostélyos sült, t. i. a franczia carbonnade Hindoglu szerént, ki azt két szónak irja; alkalmasint öszvetéve kül (= hamu) és bászdï (= nyomott, nyomódott) szókból; tehát szószerént, mintegy: hamura nyomott, azaz (tüzes) hamun sült. Ezzel a magyar ,kolbász név annyiban öszveüt, mert a magyar a kolbászt közönségesebben hússal tölti, és sülten vagy füstölten élvezi. Megvan a szláv nyelvekben is: kalbásza, klobásza alakokban.