, (ki-hangzás) ösz. fn. 1) Valamely hangnak a többi hangok vagy zsibaj közől kihallása. 2) Nyelvészeti ért. utóhang, mely valamely szónak lényegéhez, se mint képző, se mint módosító rag nem tartozik, melyet a szokás vagy hangzatosság végett vagy néha csak kiejtési tunyaságból told a szók végéhez, s néha közepébe is: pl. Béla névtelen jegyzőjénél: Tous (Tas) Szabolcsu (Szabolcs), Hungu (Ung), Eczilburgu; s némely tájszólásban ma is: méhe (méh), koha (koh), mája (máj), stb. Különbözik az utóhang mely németül: Auslaut.