, (ki-a-al-t-ó) mn. tt. kiáltó-t. 1) Aki kiált. Kinjában kiáltó beteg. Szolgára kiáltó úr. Új rendeleteket kikiáltó dobos. 2) Átv. ért. égbekiáltó bűn, mely szörnyü gonoszsága által mintegy Istenre kiált, és boszuállását sürgeti; kiáltó hegy v. domb, valószinüleg onnan vette nevezetét, hogy róla meszszire lehet kiáltani. 3) Átv. ért. mondják szinekről, melyek igen szembeötlenek s a látásra mintegy kellemetlenül hatnak, mint a nagy kiáltás a fülre. Kiáltó vörös, kiáltó sárga szín.