, (kev-é-ly-ség) fn. tt. kevélység-ět, harm. szr. ~e. Általán a kedélynek azon tulajdonsága, midőn valaki önmaga, és tulajdonságai felől tulságos érzelmeket táplál, midőn magát túlbecsüli, másoknál különbnek véli magát, mások fölé emelkedni vágy. Kevélységből másokat megvetni, rangra, hivatalra vágyni. Úri kevélység, mely az illemnek némi szinét viseli. Paraszt kevélység, mely durvaság, ostoba kevélység, mely butaság által nyilatkozik. Kevélységében nem tudja, hogy lépjen. Ritkán jár a szerencse kevélység nélkül. (Km.).
"Mit használ kevélységed,
Ha nincs szép feleséged.
Népvers.
"Ime beindultak most a mü földünkbe,
A mi ellenségünk oly nagy kövélységben.
Temesvári István 1569-ben. (Thaly K. gyüjt.).
A keresztény erkölcstanban a hét főbün egyike, melyből mint forrásból több más bünök erednek, mint: felfuvalkodás, nagyravágyás, emberi és isteni törvények megvetése stb.