, (két-ség) fn. tt. kétség-ět, harm. szr. ~e. 1) Kedélyi állapot, midőn valaki alapos vagy látszatos okoknál fogva nem bírja magát elhatározni, mit tartson igaznak vagy teendőnek, midőn ide-oda ingadoz, haboz, bizonytalankodik. Kétséget támasztani, táplálni valami felől. Kétségben lenni valami iránt. Kétséget oszlatni, széleszteni. Valamit kétségbe hozni. Kétség nélkül elhatározni magát. Kétségen v. kétség kivül igaz. 2) Oly kedélyi állapot, mely minden reményből kivetkőzött, midőn valaki azt tartja, hogy az ellenszegülő nehézségeket, akadályokat legyőzni, elhárítani, a fenyegető veszélyt elkerülni lehetetlen. Ez értelemben csak esni és ejteni igékkel és származékaikkal viszonyban használják. Kétségbe esni. Kétségbe ejteni valakit. Kétségbeesésből megölni magát.