, KERŐL, (ker-ől) áth. m. keről-t. Hibás szokás által divatból csaknem végképen kimaradt ige, mert ma már nem csak a beszédben, de az irodalomban is a szabatosság mellőztével az önható értelmü kerül használtatik helyette. Molnár A. szótárában minden származékaival együtt keröl áll. Gyöke ker, melyből öl v. ěl képzővel lett keröl v. kerěl, mint tér-ből lett terél v. terěl, s különbözik tőle a terül, valamint különböznek a tanól és tanúl (jóllehet általán itt is az utóbbi divatos), okol és okúl, tarol és tarúl, szégyenel és szégyenűl stb. Jelentései 1) valamit körüljár. A csősz keröli a határt, a vadász az erdőt. Megkerölni a várost. 2) Átv. ért. valamit ovakodva jár körül, valamitől tartózkodik, s nem mer hozzá közel menni, csak távolról forog körülötte. Keröli a forrót. (Km.). Keröli a jót, mint ördög a tömjént. (Km.). Keröli az oskolát. Nem minden agg róka keröli el a csávát. (Km.). Akasztófát kerölni, am. gonosztetteinek öntudata miatt félni, ovakodni az akasztófától. Kikerölni a veszedelmet. 3) Átv. ért. megkerölni valakit, am. mellékes, tekervényes úton módon reávenni valamire. Pénzzel kell megkerölni a gonoszt. (Km.). V. ö. KERÜL.