, (kép-mutatás) ösz. fn. 1) Széles ért. azon neme a gondolatok és érzelmek nyilatkozásának, melynél fogva valaki mást gondol és érez belül, s mást mutat külsőleg. 2) Szorosb ért. tettetés, midőn valaki úgy mutatkozik, mintha valamit nem tudna, nem értene, pl. midőn a vádlott gonosztévő úgy nyilatkozik szóval és arczvonásokkal, mintha a kérdéses vádról semmi tudomása nem volna. 3) Legszorosb ért. tettetés, melynél fogva az erkölcstelen, vallástalan ember úgy beszél, külsőleg úgy viseli magát, mintha legjámborabb, legvallásosabb volna. Ezeket feddé legszigorúbban Idvezítőnk, midőn mondá: Jaj nektek képmutatók. A képmutatásnak jelleme, holmi külsőségekkel, vallási szertartásokkal a szívnek romlottságát, erkölcstelenségét palástolni. Ezeket nevezi Urunk báránybőrbe öltözött farkasoknak, s hasonlítja őket a bemeszelt sírokhoz, melyek kivülről fehérlenek, belül pedig telvék undok csontvázakkal. Régiesen: képmutalás (Nádor cod.), képmutalat (Tatrosi cod.)