, (kény v. kéj-ny) fn. tt. kény-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e v. ~je. Gyöke a kedélyre vonatkozó ke v. ké. Mind hangra, mind értelemre legközelebbi rokona a kéj. l. ezt. 1) A kedélyt kecsegtető érzet, gyönyörvágynak megfelelő állapot. Kényére vagy kénye kedve szerént élő ember. Kényt űzni. Kényén, kedvén nevelt gyermek. Nincs kényére a munkás élet, a tanulás. Kényére hagyni valakit. 2) A gyönyörérzésnek elpuhult vagy tulzó, kicsapongó, mértéktelen állapota, vagy működése, mely gyakran pajkos, nyakas, ellenszegülő modorban nyilatkozik. Kényét követni. Ebből ered a kényes, önkény, önkényes. Sínai nyelven kén am. pertinax, inobediens. V. ö. KÉNYES.