, fn. tt. kén-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e v. ~je. Gyulékony anyagú fémded. Közönséges hévmérséknél halványsárga, néha zöldest játszó színű, szag- és íz nélküli, a vízben feloldhatlan. Kisebb melegben szétfoly, a hőség magasb fokánál pedig sűrűbbé lesz. Ha meggyújtják, halvány kék lánggal ég, mely alkalommal élenynyel egyesülvén, erős szagú, köhögésre ingerlő és fojtó gőzt fejt ki. A kén az éleny után a legnagyobb vegyülési hajlammal bír, s ennél fogva a fémdedek és fémek legtöbbjével egyesűl. (Török József tanár). Köznépi nyelven: büdöskő, kénkő. V. ö. KÉNECSSAV. Rokonnak látszik candeo ~cendo, latin szókkal. Talán a magyar ég igével is viszonyban áll, minthogy könnyen gyúlad és ég, (tehát égeny?) Egyébiránt az eny végzetre mint vegyelemnek is nincs szüksége. l. KÉNENY. 2) Régiesen és tájdivatosan fölcseréltetik kín szóval. l. ezt.