, (kel-ő) mn. tt. kelő-t. Általán, aki vagy ami kel. Különösen 1) menő, mozgó. Járó kelő utasok, idegenek. Egyházhoz kelő. Előkelő férfiak. 2) Emelkedő, eredő, támadó. Kelő nap, hold, csillagok. Hirtelen kelő szél, szélvész. Ágyból kelő beteg. A fejedelem ellen fölkelő nép. Fölkelő seregek. A rosz bánás ellen kikelő szolga. 3) Kapós, minek becse, kelete van. Kelő áruk, pénzek, máskép: kelendő. 4) Dagadó, puffadó. Kelő tészta, kovász. 5) Főnévül használtatva am. átjáró hely valamely folyón. Érsekujvárban: járó, pl. naszvadi járó, hol a Nyitrán Naszvad felé át lehet kelni, gázolni. V. ö. KELL. Néhutt ,küllő helyett is divatos.