, fn. tt. kém-et, harm. szr. ~e v. ~je. Általán am. valamit kutató, vizsgáló, és pedig alattomos úton módon. Különösen, háborús időben oly személy, kit valamelyik fél a végre küld az ellenség táborába, vagy földére, hogy annak állását, fekvését, hadi erejét, s egész állapotát kikutassa, és hírt adjon róla. Kémeket küldeni az ellenség földére. Kémeket elfogni, felakasztani. Álöltözetben lappangó kémek. Gyöke valószinűleg az elavult ém émik, azaz ébren van, vigyáz, melyből lett émett, am. "vigilavit, émetten "vigilanter, minthogy a kémnek kitünőleg vigyáznia, ébren lennie kell, hogy küldetését teljesítse. E szerint a k csak előlehellet volna, mint valószinüleg az, a köb (öb), köböl (öböl), köldök (öldök), köpczös (öpczös, azaz öbczös, öböczös), kár (ár), kancza (anycza) stb. szókban.