, (kěll-et-ik) k. m. kellet-tem, ~tél, ~ětt, par. kellessél. 1) A régi magyar nyelvemlékek szerént am. tetszik, tetszést vall, nyer. "Szökdöse Herodiadisnak lánya az ebédlőház közepett, és kelleték Heródesnek (et placuit Herodi). "Kelletett tü atyátoknak (placuit patri vestro). "Te benned jól kelletett énnekem (in te complacuit mihi). "Úgy atya, mert így volt kelletvén te előtted (quoniam sic fuit placitum ante te). Müncheni v. Tatrosi cod. "Azért valamennyiszer neked parej kelletik, jövel ide ez kertbe. Pesti Gábor meséi. "Az sokaságnak kellessél. XVI. századbeli erkölcsiratok. (Toldy F. kiadása). 2) Önakarat vagy külső hatalom, parancsnál fogva szükséges, hogy legyen, megtörténjék. "És megtetszett szavokból, hogy az kényszeritésből köllessék más urat uralniok. (Gál Péter lev. gr. Esterházy Miklóshoz 1623.). "Mind ezekért és egyéb előttünk álló szükséges dolgokért is kölletett Hívségteknek ... congregátiót promulgáltatnunk. Bethlen Gábor. Némely tájakon a kényszerítésre vonatkozó személytelen egyszerü kell értelmében használják.