v. KELEVÉZ, (kel-e-ve-esz, mintegy, kelő-eszköz: t. i. keleve, régiesen am. kelő, esz v. es képzővel); fn. tt. kelevész-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. 1) Hosszú szúró fegyver, lökő dárda. Gyöke a tova kelést, hatást, mozdulást jelentő kel.
"S míg balával lantján báj zenét ver,
Fenn villog jobbján a kelevéz.
Garay.
"Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
Arany.
2) Kemenes alján, és Marczal mellékén am. hosszu pózna, melylyel a diót verik. 3) Épületszarvazáskor egy rúdnak felső végire kötelet kötnek s azt a felállitandó szarufák kakasülőjére rákötik, és rendre azon köteles rúd segélyével állítják fel a szarufákat; azon köteles rudat (a székelyföldön) kelevésznek nevezik. (Kriza J.). Tehát mind a három értelemben valamely póznát v. rudat jelent.