, mn. tt. kék-et. Föltéve, hogy a szinek, mint afféle elvont fogalmak nevei általán bizonyos határzott szinü tárgyaktól kölcsönöztettek: igen hihető, hogy a magyar kék gyöke vagy eredete ég, melyből lett k előtéttel vagy lehelettel kég, egészen keményítve kék, azaz oly szín, milyen a tiszta derült égé.
"Téged látlak az egeknek
Magas tiszta kékjében.
Kisfaludy S.
Ezen fogalomkapcsolat létezik a török nyelvben is, hol ezen hasonló hangu szók: göj, gök (mindkettő ugyanazon arab betűkkel írva) jelentenek eget is, kéket is. A lengyelnek is némely szójárásaiban a kék nebeszi, az ég pedig általán a szláv nyelvben nebo, nebe. Talán nem hibázunk, ha úgy vélekedünk, hogy a latin caeruleus is am. caeluleus (a caelo v. coelo). A régi magyar Passióban egy helyütt: kejk, melyben az ej csak az é-ből alakúlt ikerhangzó: keik, (mint szép, szeip v. sziep). A kék szóval rokonok a kökény, kökörcs, kükörcs, küklik, kikirics, melyeket t. i. kékszín jellegez. Egyik tatár szójárásban: kők, a jakutban: küökh. A kékszín az alapszinek egyike. Világos kék, sötét kék, halavány kék. Valamit kékre festeni. Kék posztó, vászon, papiros. Kékre festett szobák, teremek. Nagy hideg miatt egészen kék lett a bőre. Főnevül használva am. kékség.
"Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.
Arany.
Különösen kéknek mondatik a verés helye.
"Szent testednek sebeit,
Vérrel folyó kékeit,
Aki látja és nem sír,
Élő hittel az nem bír.
Faludi.
Innen kéket ütni valakin am. úgy megütni, hogy megkéküljön a helye. Hupi kék, hupolás, azaz verés által okozott kékség a bőrön.