, (V. ö. KEGY), fn. tt. kéj-t v. ~et, tb. ~ek. Gyökeleme a kedves vágyat, tetszést jelentő ke, mely ö v. e képző hozzájárultával lett keö v. kee, s a két önhangzó összeolvadván, a megnyújtott ké, végre j toldalékkal kéj, mint ě éj; szí szij; hi hij; szá száj; bá báj; tá táj; ismét mint le lev v. lé lév; csé csév, szü szüv v. szű szűv, nyű nyűv; ke keh; do doh, ro roh stb. 1) A kedélynek gyönyör- vagy örömérzete, melyet bizonyos kecsegtető benyomások szülnek. Jelent különösen finomabb érzéki és szellemi gyönyört. Szerelmi kéj. Mennyei, égi kéj.
"Kidúlva e kebel hajdanti kéje,
Reménysugalva mit ragyogsz feléje?
Kisfaludy K.
"Éljen, aki ott kapálta
E pohár dicső tövét.
Most mi vígan hörpögetjük
Kéjre, lángra ébredünk.
Bajza Józs.
Rokon a kíván, régiesen keván, és a kics (kecs), kény szók gyökével. De némileg eltérő értelemmel is. Lásd mindeniket a maga helyén. 2) Tetszés, gyönyör utáni vágy. Kéje szerént történik minden. Kéjét tölteni. Kéje kedve szerént. Ön kéjén jár. Maga kéjént. Kéjét követi. "A föld önnön kéjén gyimölcsöz. (ultro terra fructificat). Tatrosi cod. Ezen értelemben egy a kény szóval.