, v. régiesen: KEGYELM, (kegy-el-ěm) fn. tt. kegyelm-et, harm. szr. ~e. Azon részvevő, másnak javát akaró tett, mely által valakit kegyelünk, vagyis kegy, mennyiben mások iránt tettleg nyilatkozik. Különösen 1) Oly kedvezés, melyben valaki saját érdeme nélkül, egyedül másnak jó akaratából, hajlamából részesűl. Isteni kegyelem, mely gyakran Isten ajándékának neveztetik, innen a mondások: Isten kegyelméből, Isten kegyelmével az is meglehet. Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. (Sz. Pál). Kegyelmet leltem az úr színe előtt. 2) A szoros igazságnak ellentéte, midőn valakinek megérdemlett büntetése elengedtetik, vagy enyhíttetik. A Felséghez kegyelemért folyamodni. Kegyelmet nyerni. Kegyelmeket osztogatni. Ez értelemben am. bűnbocsánat.