, (isz-ony-at) fn. tt. iszonyat-ot, harm. szr. ~a. E szóban az at szótag nem képző, hanem toldalék, mely az iszony szónak nagyobb nyomatékot ad, (V. ö. ISZONYATOS); hacsak azt nem teszszük fel, hogy létezett hajdan iszonyik ige, melyből iszonyás, iszonyat származhattak. V. ö. ISZONYTATÓ.