, (har-ap, rokonságai a héber , olasz grappare, grippare, franczia gripper, hellén γριπευω, γριπιζω, αρπαζω, perzsa giriften, német greifen, ó német caraifan, crifan, grifan stb.; melyek közelebbről fogást, megfogást jelentenek; de hiszen oly közel áll a két eszme együtt, hogy a harapó tagot az emberi testben magyarul is fog-nak mondjuk). Önh. és áth. m. harap-tam, ~tál, ~ott. Gyöke a hangutánzó har, s jelenti a fogaknak azon működését, midőn valamely testet mohón megragadnak, belőle részt kiszakasztanak, föltépnek stb. Rokon vele hangban és értelemben mar szó is. Harap a kutya, ló. Harap a mérges gyerek. Kenyérbe, fűbe harapni. Nagyot harapni. Ne bántsd, mert megharap. Bele harapni a savanyú almába. Mit félsz, hiszen el nem harapják az orrodat. Félbe harapni a szót, am. félig kimondani, félig elhallgatni. Kiharapni egy darab húst. Leharapni valaki fülét. Vess kenyeret az ebnek, megharap érte. (Km.). Szenvedő alakban nincs használatban, pl. nem mondjuk soha: megharapatott a kutyától, elharapatott a füle, hanem: megharapta a kutya, elharapták a fülét. Átv. ért. 1) Ízlel valamit, különösen, mi az inynek nem tetszik vagy nehéz. Ő is bele harapott a szegények kenyerébe, a savanyú almába. 2) Szóval csipős, fulánkos, szurdaló érintésekkel bánt. Ne harapj. Ha ő mar, én harapom. (Km.).
Képzésre a pökést jelentő, régies hagyap igén kívül alig van mása nyelvünkben.