, (mint föntebb) fn. tt. hangzó-t. Nyelvtani ért. oly hang, mely magában, vagyis más hang segedelme nélkül, egyedül a száj megnyitása, idomítása, s a levegőnek kinyomása által hallatható, miért máskép ön- v. magánhangzónak is mondjuk. Így neveztetnek azon betük is, melyek e hangokat jelölik; jelen irásunkban ezek vannak elfogadva: a, á, e, ě, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű, számszerént 15, de a melyek az élő beszédben még jóval számosabban fordúlnak elé. V. ö. Előbeszéd a 34 és következő lapokat. Hosszú vagy rövid hangzók. Al v. mély v. vastag; fel v. magas v. vékony hangzók; éles hangzók.
A ,hang szó a magyarban nagyon általános jelentésü levén, ezen czikk alatt érintők, hogy a ,szóhang (németül Laut, Wortlaut) elnevezésére igen alkalmasnak látszanék egyszerűen a ,hangzó szó, melynek e szerént két osztálya volna, 1) ön- v. magánhangzó és 2) mássalhangzó. V. ö. HANG.