, (hang-jel) ösz. fn. Nyelvtani jelek, melyek által a nyelvészek bizonyos hangzókat, s illetőleg szótagokat megkülönböztetnek, hogy kiejtéseiket meghatározzák. Ilyenek pl. a görögben az éles, tompa, öszvevont hangjelek. Ilyen a francziában a çedil, pl. e szóban façon. A magyar nyelvben a hangjelek ugyanazok, melyek a hangzók rövid vagy hosszu mértékét meghatározzák, pl. á, ö, ő, ü, ű, é. Általánosabb értelemben hangjel minden egyes betű.