, (han-l-og-at) áth. m. hallgat-tam, ~tál, ~ott. 1) Bizonyos hangot, pl. szót, zajt, zörgést, zúgást, lövést stb. figyelemmel kisér, füleibe vesz. Éneket, zenét hallgatni. Szónokot, tanítót hallgatni. Egyházi beszédet, misét hallgatni. Fülhegygyel hallgatni a susogókat. Meghallgatni valakinek kérését. Kihallgatni a panaszkodókat, gyónókat. Hallgass nyelvem, nem fáj fejem. (Km.). 2) Felható raggal, valamire figyelemmel van, valamit elfogad, hajt reá. A jó tanácsra, tanításra hallgatni. Időtől kell várni, tanácstól hallgatni. (Km.). Szüléire, okosabbakra hallgatni. Ő senkire nem hallgat, hanem maga feje szerént cselekszik. Ha jót akarsz, rám hallgass. 3) Hangot nem ad, nem szól, csendesen van. Hallgat, mint a hal, mint a siket. Siket disznó a buzában, mint a tyúk a gyomban. (Km.). Hallgat, mintha néma volna. Hallgassatok fiúk! Gyerek! ha nem hallgatsz, roszul jársz. Elhallgatni a titkot. A nagy zaj után mind elhallgattak. 4) Átv. ért. említést nem tesz vagy létezésének jeleit nem adja, nem mozog. Erről hallgatnak a történetek. Megbukta után elhallgatott a párt. V. ö. HALL.